Összeomlás és "szent egység"

A Journal of the History of Ideas című folyóirat blogoldalán jelent meg egy írás “Szent egység bontakozik ki az összeomlásból?” (Out of Collapse, a Sacred Unity?) címmel. 

Az írás egy konkrét történelmi példa felhasználásával világítja meg, hogy természeti katasztrófák és társadalmi kataklizmák milyen törvényszerűen vezetnek el egy politikai közösség vallási egység irányába fordulásához. (Legalábbis amíg fennállnak a kiváltó körülmények.) E törvényszerűség megismerése és tudatosítása azért különösen fontos, mert a témával foglalkozó szakértők és elemző műhelyek szerint egyre közelebb áll az emberiség egy civilizációs összeomláshoz, vagyis egy globális léptékű katasztrófához (ami lehet természeti, gazdasági, társadalmi és politikai természetű is, de legvalószínűbb módon mindezek keveréke). Ebből következik, hogy globális szinten is számolnunk kell azzal, hogy megerősödik egy vallási alapokon álló politikai összefogás igénye.

E tekintetben figyelemreméltó történelmi analógiát kínál az első világháború időszaka, amellyel kapcsolatban a tanulmány a korszak egyik híres írója, Stefan Zweig jellemző szavait idézi: “Az apokalipszis mindegyik halottsápadt lova végigszáguldott az életemen: a forradalom és éhínség, a pénz értékvesztése és a terror, a járvány és az emigráció.” A korszak jellemzője volt mindennek köszönhetően a vallási és spirituális jelenségek széles tömegeket magával ragadó felerősödése, amivel kapcsolatban a kor egyik közismert spiritualistája a következőképpen fogalmazott: “egy gigantikus pszichológiai kísérlet” zajlik Európában. 

Összecseng e történelmi analógiával, hogy az emberiség civilizációs összeomlásával foglalkozó neves szakértők tollából az utóbbi időszakban megjelent könyv immár szintén a világ deszakralizációjának (a “szenttől” való megfosztásának) veszélyére és a spiritualitás fontosságára hívja fel a figyelmet, kijelentve: “lehetetlen az összeomláshoz spiritualitás nélkül közelítenünk.”

Az ismertetett írás felhívja a figyelmet arra, hogy a katolikus egyházfő is pontosan erre a helyzetértékelésre jutott, és mindent megragad annak érdekében, hogy a világ jelenlegi válsághelyzetét az egyház befolyásának erősítésére, illetve a világ politikai és gazdasági rendjének átalakítására használja fel. A pápa által elképzelt új rend az egyház által a különböző vallások, világnézetek és kultúrák áthidalásával és szintézisével kialakított “morális szupernormára” alapulna, amelynek egy “valódi politikai világtekintély” szerezne érvényt. 

A szemlézett írás rámutat arra, hogy egy ilyen politikai tekintély nem a semmiből jön létre: ehhez a legfajsúlyosabb politikai szereplők részvétele szükséges. Ennek kapcsán ismét egy történelmi analógiával találkozunk, ismét az első világháború időszakából. Ekkor ugyanis, a fentebb már említett összeomlás hatására a Vatikán és az Egyesült Államok között példátlan, történelmi jelentőségű közeledés kezdődött, egy olyan nemzetközi szervezet létrehozása érdekében, amely egyetemes vallási elveken nyugszik és érdekeiknek megfelelően képes egyesíteni az emberiséget. Egy ideig úgy tűnt: az említett hatalmak megtalálják egymásban globális törekvéseik kölcsönös támaszát. Ahogyan az írás idézi egy jezsuita szerzők által írt munkából: “a közvélemény szemében XV. Benedek pápa és Woodrow Wilson neve szorosan összekapcsolódott a javasolt nemzetek szövetségével.” Egy olyan időszakban, mikor az amerikai elnökre “apostolként”, az USA szenátusának szószékére pedig “Isten égő oltáraként” tekintettek az említett törekvés hívei, a pápa Isten áldását kérte az elnök missziójára egy “isteni törvény alatt egyesült” világszervezet, vagyis “politikai világtekintély” létrehozására vezető úton. Különleges párhuzamot kínál ezen történésekkel a jelenlegi pápa Biden amerikai elnök számára küldött levele, amelyben az egyházfő “kéri Istent, hogy … vezesse az elnököt a kiegyezés és béke felé vezető úton, az Egyesült Államokban és az egész világon, az egyetemes közjó ügyének előmozdítása érdekében” - mely közjó kapcsán a pápa viszont már világossá tette, hogy azt egy “politikai világtekintély” tudja végső soron érvényesíteni. 

Konklúzióként az ismertetett írás rámutat, hogy a megfelelő történelmi analógiák és összefüggések hátterén világossá válik: az emberiséget fenyegető katasztrófák árnyékában komolyan számolni kell a valláshoz, illetve valamiféle vallási egységhez való globális visszatéréssel - nem pusztán egyéni vagy társadalmi, hanem politikai szinten is, a már bemutatott vallási és politikai szereplők részvételével.  

Forrás: https://jhiblog.org/2021/03/22/out-of-collapse-a-sacred-unity/

Lehetséges, hogy másképp érjen véget a világ?

Az emberi civilizáció rendszerszintű összeomlásával foglalkozó tudományág, a kollapszológia jeles képviselői, néhány évvel azon könyvük megjelenése után, amelyben összegezték ennek a tudományágnak a főbb megállapításait, egy újabb munkával álltak elő. Az újabb munka címe: “Lehetséges, hogy másképp érjen véget a világ” (Pablo Servigne, Raphaël Stevens and Gauthier Chapelle, Another End of the World Is Possible, Cambridge, UK: Polity, 2020). Ezen kötetükben az előző könyvben írottakhoz képest optimistább hangot ütnek meg, nem azért, mert az összeomlás mégis elkerülhető volna, hanem azért, mert szerintük a spiritualitás visszatérésével ezt az összeomlást másképp tudjuk átvészelni, illetve fel tudnunk készülni arra, hogy milyen új világot építsünk fel, és milyen új - spirituális - elvek alapján. Tanulságos látni, hogy a közelgő összeomlás növekvő fenyegetése (e tekintetben nyilvánvalóan nem hagyhatjuk figyelmen kívül a világjárvány hatásait) milyen irányba mozdíthat el mintegy törvényszerűen egyébként nem vallásos embereket is. Vajon milyen fejleményekre számíthatunk e tekintetben, ha már nem pusztán az összeomlás fenyegetésével, hanem annak tényével kell szembesülnünk? 

“Társadalmunk szomjazik a kapcsolatokra és a jelentésre. Mégpedig azért, mert kiszárította a forrásokat. A tudomány, a technológia és a kapitalizmus mindent megfosztott a szenttől. A vallási struktúrák eltávolítása a közélettől a világ deszakralizálásához [a "Szenttől" való megfosztásához] vezetett... Tényleg lehetséges  volna a világ végéhez közelíteni spiritualitás nélkül? Azt gondoljuk, hogy nem. Azonban a tragédia az, hogy racionális társadalmaink egyáltalán nem készítettek fel erre bennünket. Kiöntve a gyereket (a spiritualitást) a fürdővízzel (a vallással) együtt, megfosztották magukat azoktól az alapvető eszközöktől, amelyekre hosszútávon szükségünk lenne. A spiritualitás ‘alapvetőbb és egyetemesebb valóság, mint a vallás.’ Az a [pszichológiai] jelenség, amiből fakad a legősibb, és a társadalom számára ugyanolyan fontos marad még a vallási rendszerek hiányában is. … A spiritualitás visszatérését mély és hathatós szükségletek idézik elő. Számtalan formában fognak megjeleni a jövőben. Némelyikük csalás lesz, mások közülük gyönyörűek lesznek. Ahelyett, hogy kényesen eltartanánk az orrunkat, hasznos lehet megtanulni, hogyan válogassuk szét őket, más szóval, mélyesszük kezünket az iszapba és váljunk hozzáértőkké. Őszintén szólva, ezen a ponton, ahova elérkeztünk, mit veszíthetünk?”