Konfliktus-előrejelzés az első világháború előtt: “a helyzet egy héten belül tisztázódik”

Pár sor Christopher Clark: Alvajárók című könyvéből (angol nyelvű Kindle kiadás alapján) arról, mennyire “reálisan” látták az érintett hatalmak vezetői az első világháború előtt néhány héttel, merre tart a világ: 

“Az első napokban még mindig egészen könnyen elképzelhetőnek tűnt, hogy a válság gyorsan megoldódik. II. Vilmos [német császár] július 6-án azt mondta Ferenc József császárnak, hogy ‘a helyzet Szerbia meghátrálása miatt egy héten belül tisztázódik ...’, bár lehetséges volt - miként ugyanő Erich von Falkenhayn hadügyminiszterhez szólva megjegyezte -, hogy a ‘feszültség időszaka’ egy kicsit tovább, talán ‘három hétig’ is eltarthat. A politikai vezetés még július harmadik hetében is - amikor a gyors megoldás reménye már nem tűnt reálisnak - kitartott amellett, hogy a konfliktus lokalizálható. Július 17-én a berlini szász követség ügyvivője megtudta, hogy ‘a konfliktus lokalizálása várható, mivel Anglia teljesen békés, és Franciaország, valamint Oroszország szintén nem érez hajlandóságot a háborúra.’”

Mintegy két héttel később az európai hatalmak már háborúban álltak egymással. 

Összeomlás és "szent egység"

A Journal of the History of Ideas című folyóirat blogoldalán jelent meg egy írás “Szent egység bontakozik ki az összeomlásból?” (Out of Collapse, a Sacred Unity?) címmel. 

Az írás egy konkrét történelmi példa felhasználásával világítja meg, hogy természeti katasztrófák és társadalmi kataklizmák milyen törvényszerűen vezetnek el egy politikai közösség vallási egység irányába fordulásához. (Legalábbis amíg fennállnak a kiváltó körülmények.) E törvényszerűség megismerése és tudatosítása azért különösen fontos, mert a témával foglalkozó szakértők és elemző műhelyek szerint egyre közelebb áll az emberiség egy civilizációs összeomláshoz, vagyis egy globális léptékű katasztrófához (ami lehet természeti, gazdasági, társadalmi és politikai természetű is, de legvalószínűbb módon mindezek keveréke). Ebből következik, hogy globális szinten is számolnunk kell azzal, hogy megerősödik egy vallási alapokon álló politikai összefogás igénye.

E tekintetben figyelemreméltó történelmi analógiát kínál az első világháború időszaka, amellyel kapcsolatban a tanulmány a korszak egyik híres írója, Stefan Zweig jellemző szavait idézi: “Az apokalipszis mindegyik halottsápadt lova végigszáguldott az életemen: a forradalom és éhínség, a pénz értékvesztése és a terror, a járvány és az emigráció.” A korszak jellemzője volt mindennek köszönhetően a vallási és spirituális jelenségek széles tömegeket magával ragadó felerősödése, amivel kapcsolatban a kor egyik közismert spiritualistája a következőképpen fogalmazott: “egy gigantikus pszichológiai kísérlet” zajlik Európában. 

Összecseng e történelmi analógiával, hogy az emberiség civilizációs összeomlásával foglalkozó neves szakértők tollából az utóbbi időszakban megjelent könyv immár szintén a világ deszakralizációjának (a “szenttől” való megfosztásának) veszélyére és a spiritualitás fontosságára hívja fel a figyelmet, kijelentve: “lehetetlen az összeomláshoz spiritualitás nélkül közelítenünk.”

Az ismertetett írás felhívja a figyelmet arra, hogy a katolikus egyházfő is pontosan erre a helyzetértékelésre jutott, és mindent megragad annak érdekében, hogy a világ jelenlegi válsághelyzetét az egyház befolyásának erősítésére, illetve a világ politikai és gazdasági rendjének átalakítására használja fel. A pápa által elképzelt új rend az egyház által a különböző vallások, világnézetek és kultúrák áthidalásával és szintézisével kialakított “morális szupernormára” alapulna, amelynek egy “valódi politikai világtekintély” szerezne érvényt. 

A szemlézett írás rámutat arra, hogy egy ilyen politikai tekintély nem a semmiből jön létre: ehhez a legfajsúlyosabb politikai szereplők részvétele szükséges. Ennek kapcsán ismét egy történelmi analógiával találkozunk, ismét az első világháború időszakából. Ekkor ugyanis, a fentebb már említett összeomlás hatására a Vatikán és az Egyesült Államok között példátlan, történelmi jelentőségű közeledés kezdődött, egy olyan nemzetközi szervezet létrehozása érdekében, amely egyetemes vallási elveken nyugszik és érdekeiknek megfelelően képes egyesíteni az emberiséget. Egy ideig úgy tűnt: az említett hatalmak megtalálják egymásban globális törekvéseik kölcsönös támaszát. Ahogyan az írás idézi egy jezsuita szerzők által írt munkából: “a közvélemény szemében XV. Benedek pápa és Woodrow Wilson neve szorosan összekapcsolódott a javasolt nemzetek szövetségével.” Egy olyan időszakban, mikor az amerikai elnökre “apostolként”, az USA szenátusának szószékére pedig “Isten égő oltáraként” tekintettek az említett törekvés hívei, a pápa Isten áldását kérte az elnök missziójára egy “isteni törvény alatt egyesült” világszervezet, vagyis “politikai világtekintély” létrehozására vezető úton. Különleges párhuzamot kínál ezen történésekkel a jelenlegi pápa Biden amerikai elnök számára küldött levele, amelyben az egyházfő “kéri Istent, hogy … vezesse az elnököt a kiegyezés és béke felé vezető úton, az Egyesült Államokban és az egész világon, az egyetemes közjó ügyének előmozdítása érdekében” - mely közjó kapcsán a pápa viszont már világossá tette, hogy azt egy “politikai világtekintély” tudja végső soron érvényesíteni. 

Konklúzióként az ismertetett írás rámutat, hogy a megfelelő történelmi analógiák és összefüggések hátterén világossá válik: az emberiséget fenyegető katasztrófák árnyékában komolyan számolni kell a valláshoz, illetve valamiféle vallási egységhez való globális visszatéréssel - nem pusztán egyéni vagy társadalmi, hanem politikai szinten is, a már bemutatott vallási és politikai szereplők részvételével.  

Forrás: https://jhiblog.org/2021/03/22/out-of-collapse-a-sacred-unity/

Történelmi analógiák: az emberiség első globalizációs korszaka (és annak vége)

»A legtöbb történész mostanára adottnak tekinti, hogy az 1880-as évekre a határokon átívelő kapcsolatok olyan nagyságrendet értek el, hogy lehetséges volt egy integrált globális egységről beszélni. A például Japán és Korea által évszázadokon keresztül folytatott politikai elszigetelődésre immár gyakorlatilag nem volt lehetőség. A munkaerőpiac és a nyersanyag-árak politikai és földrajzi határokon átívelő módon hangolódtak össze. A kommunikációs hálózatok az egész világot átfogták és az egyidejűség érzését tették lehetővé. “Azon feltételek, melyek közepette élünk,” jelentette ki diadalmasan Sandford Flemming [a neves feltaláló] 1884-ben, “teljesen megváltoztak. [...] Az egész világ közvetlen szomszédságok és közeli kapcsolatok hálózatává zsugorodott.” Annak üteme és foka, ahogyan a különböző komponensek a globális egyidejűség ezen világává változtak eltérő volt; azonban ez a folyamat az első világháború kitörésének időpontjára minden társadalmat elért és a világ teljes területi átalakulását eredményezte.”«

Egy ilyen helyzetben köszöntött be az első világháború.

(Sebastian Conrad, What is Global History, Princeton University Press, 2016.)

Egykor és most: a wuppertali (Németország) függővasút, 1902-ben és 2015-ben.

Az I. világháborúhoz hasonló USA-Kína konfliktus a láthatáron

Henry Kissinger, az USA volt külügyminiszterének kijelentései a Bloomberg New Economic Forum rendezvényen (“Kissinger Warns Biden of U.S.-China Catastrophe on Scale of WWI”, Bloomberg, 2020, november 16.)

»“Amerika és Kína egyre inkább a konfrontáció felé sodródik, és a diplomáciai tevékenységüket konfrontatív módon űzik. … Amennyiben nincsen alapja valamiféle kooperatív együttműködésnek, a világ az Első világháborúhoz hasonló katasztrófába fog siklani.” … A jelenleg rendelkezésre álló katonai technológiák egy ilyen válságot “még nehezebben kontrollálhatóvá tesznek, mint a korábbi korszakokban. … Fennáll a veszélye annak, hogy bekövetkezik egy válság, amely túl fog menni a puszta retorikán és katonai konfliktusba torkollik. … A Covid-járvány, amelyet az egyes országok leginkább külön-külön próbáltak kézben tartani, noha a hosszú távú megoldás globális összefogással érhető csak el, tanulságos figyelmeztetést hordoz számunkra.”«

“Menjenek haza és aludjanak nyugodtan!”

Walter Benjamin, a neves német-zsidó filozófus figyelmeztetett 1940-ben megjelent “A történelem fogalmáról” című munkájában arra, hogy immár “a kivételes állapot, amelyben élünk nem a kivétel, hanem a szabály.” Benjamin a kivételes jelzővel azt a korszakot illette, amely szerinte még az első világháborúval kezdődött, majd Németország ún. Weimari Alkotmányának de facto felfüggesztésével folytatódott Adolf Hitler által, 1933-ban (az alkotmányosság látszatának fenntartása mellett), és aztán az 1940-ben már folyó világháborúba torkollott. (Benjamin a nácik elől menekülve öngyilkosságot követett el még ugyanebben az évben.) Benjamin szavai arra próbáltak inteni, hogy amikor a kivétel válik szabállyá, nem érdemes az addig bevettnek tekintett szabályok - illetve úgy általában: szabályok - szerint elemezni a történések várható menetét. Sajnos megkésve, hiszen Neville Chamberlain brit miniszterelnök még lelkesen, a tömegek üdvrivalgása közepette jelentette be 1938 szeptemberében - egy évvel a második világháború kitörése előtt - a következő mondatokat, Hitlerrel folytatott tárgyalásáról hazaérkezvén: “A csehszlovák probléma rendezése, amelyet most végrehajtottunk, nézetem szerint csak az előjátéka egy átfogóbb rendezésnek, amelyben egész Európa békét találhat. ... Hiszem, hogy ez békét jelent korunk számára.” “Menjenek haza és aludjanak nyugodtan.” 

“Attól félek, hogy a jelen megismétli a múltat” - az 1933-szindróma

A napokban Ferenc pápa, a hivatalos látogatáson lévő spanyol miniszterelnök és delegációja számára mondott beszédében szokatlanul erőteljes kijelentést tett, amikor egyrészt arra figyelmeztetett, hogy az 1929-es nagy gazdasági világválságnál is nagyobb válság várhat ránk, másrészt pedig ebben az összefüggésben felhívta a figyelmet egy idén nyáron megjelent könyv különösen fontos aktualitására, kijelentve, hogy a könyvben foglalt történelmi analógiák veszélye fenyegeti a világot. 

A könyv címe - és ettől válik a pápai “könyvajánló” különösen jelentőssé: “Az 1933-szindróma.” Az évszám Adolf Hitler hatalomra jutásának évére utal, a könyv pedig arról szól, mennyire mély analógia áll fenn korunk és azon korszak között, amikor a világ tudattalanul menetelt a II. világháború katasztrófájába; amikor  nem sejtette senki, még az adott napon sem, hogy Hitler lesz Németország vezetője, azt pedig különösen nem, hogy ez a hatalom sokáig fog tartani és az emberiség történetének egyik legnagyobb tragédiájához vezet. 

Az alábbiakban néhány mondat a könyv bevezető oldalairól: 

“E ponton tartozom egy magyarázattal, miért is született meg ez a könyv. Egy ideje már nehezen múlik el nap anélkül, hogy a hírek ne keltsenek bennem egy kellemetlen déjà vu érzést. Olvasom a sajtót, nézem a hírműsorokat, olykor csüngök a beszélgető-műsorokon, hallgatom, amit az emberek mondanak egymásnak a bárban vagy a buszon, és az a benyomásom van, hogy ezt már egyszer olvastam, már láttam, már hallottam. Csak egy teljesen különböző korszakban és máshol. … Ez egy másik történet volt, ismétlem folyamatosan magamnak. Egy olyan rémálom, amelyből mindig is próbáltunk fájdalmasan felébredni. És még úgy is tűnt, hogy sikerült. Próbálom nyugtatni magamat azzal a Marx által népszerűvé tett mondással, miszerint a történelem mindig megismétli önmagát: ami először tragédia, másodszor komédia. De mi van, ha most nem ez fog történni? Ha a sorrend megcserélődik, először komédia és utána tragédia? Mi van, ha megismétlődik, azonban mindkétszer tragédiaként? (Ez nem volna szokatlan, mi több, ez a legvalószínűbb végkifejlet: az I. világháborút követően csak húsz év telt el a másodikig.) A múlt rémálmai a jövőt rugdalják. És mi van akkor, ha egy rémálom, amelyből már egy ideje felébredtünk, amelyre már alig-alig emlékszünk, váratlanul elkezd rugdalni, mint egy öszvér, halálos rúgások záporát zúdítva ránk? … Attól félek, hogy a jelen megismétli a múltat, öntudatlanul, akaratlanul, talán anélkül, hogy mindez bárkinek is feltűnne. Ezért kezdtem el analógiákat keresni.”