Az I. világháborúhoz hasonló USA-Kína konfliktus a láthatáron

Henry Kissinger, az USA volt külügyminiszterének kijelentései a Bloomberg New Economic Forum rendezvényen (“Kissinger Warns Biden of U.S.-China Catastrophe on Scale of WWI”, Bloomberg, 2020, november 16.)

»“Amerika és Kína egyre inkább a konfrontáció felé sodródik, és a diplomáciai tevékenységüket konfrontatív módon űzik. … Amennyiben nincsen alapja valamiféle kooperatív együttműködésnek, a világ az Első világháborúhoz hasonló katasztrófába fog siklani.” … A jelenleg rendelkezésre álló katonai technológiák egy ilyen válságot “még nehezebben kontrollálhatóvá tesznek, mint a korábbi korszakokban. … Fennáll a veszélye annak, hogy bekövetkezik egy válság, amely túl fog menni a puszta retorikán és katonai konfliktusba torkollik. … A Covid-járvány, amelyet az egyes országok leginkább külön-külön próbáltak kézben tartani, noha a hosszú távú megoldás globális összefogással érhető csak el, tanulságos figyelmeztetést hordoz számunkra.”«

“Ma a katolikus eszmék segíthetik Amerikát abban, hogy jó irányba mozduljon”

Katolikus visszhangok az amerikai választások alakulása kapcsán

“Egykor a Vatikán beavatkozásának eszközeiként tekintették rájuk, ma a katolikus eszmék segíthetik Amerikát abban, hogy jó irányba mozduljon” Religion News Service

“Az amerikaiak egykor attól tartottak, hogy a katolikus politikusok Róma politikai programját akarják érvényesíteni. Azonban a megosztottság időszakában rosszabb is történhetne velünk, minthogy elfogadjuk az Egyháznak a megbékéléssel és multilateralizmussal kapcsolatos eszméit.

Amikor Al Smith New York-i kormányzó, az első olyan katolikust, akit egy nagyobb amerikai párt jelölt 1928-ban, illetve John F. Kennedy, az első katolikus elnök 1968-ban indult a választásokon, sok amerikai attól tartott, hogy ha megválasztják őket, mindketten egy rejtett katolikus programot akarnak végrehajtani. Napjainkban kevesen félnek a pápa Biden-kormányzatra gyakorolt befolyásától. A helyzet az, hogy a megosztottságnak ebben az időszakában, a világjárvány, a rasszizmus és globális felmelegedés korában, rosszabbat is tehetnénk annál, hogy végrehajtunk egy valódi katolikus programot. … 

Megbékélés. Országunk megosztott, a republikánusok a demokratákkal, a konzervatívok a liberálisokkal, a fehérek a feketékkel álnak szemben. Egy ilyen megosztott országban megbékélésre van szükségünk… A megbékélés olyan fontos a katolikusok számára, hogy egyenesen szentségnek számít… A megbékélés a közös alap megtalálását jelenti és nem a saját terület feladását. 

Nemzetközi együttműködés. A multilateralizmus támogatása a katolikus társadalmi tanítás és a vatikáni külpolitika középpontjában áll több, mint egy évszázada. A Trump-elnökség “egyedül csináljuk” politikája elidegenítette a barátokat és sérelmeket okozott nemzetünknek. …

A Föld védelme. Az idő telik, miközben a globális felmelegedés apokaliptikus katasztrófával fenyegeti világunkat. A problémát Ferenc pápa elsőszámú kérdésként tartja számon, már 2015-ben kiadott Laudat Si’ kezdetű enciklikája óta. 

Válasz a rasszizmusra. A katolikus egyház, mint globális intézmény, a végső és legnagyobb sátor. Minden etnikumból, nemzetből és kultúrából foglal magában embereket. … az egyház a rasszizmust az egyházon belül és kívül is bűnnek tekinti. 

Az abortuszok csökkentése. A katolikus egyház arról lett ismert, hogy ellenzi az abortuszt, míg Bident az abortusz-ellenes csoportok erőfeszítései ellenére választották meg. Azonban Bidennek alkalma kínálkozik arra, hogy még itt is közös nevezőt találjon. Egy elnöki bizottságot kellene felállítania, amelynek ki kell dolgoznia javaslatokat az abortuszok számának csökkentése érdekében, a jogi elvek érintése nélkül. A bizottságnak abortusz-ellenes republikánusokat és demokratákat is magában kell foglalnia….

Az amerikaiak korábban ugyanúgy féltek a katolikusoktól, ahogyan most a muszlimoktól, azonban azt gondolom, hogy ez egy olyan katolikus program, amely mögé a legtöbb amerikai felsorakozhat. Megbékélésre, gyógyulásra, nemzetközi együttműködésre, a globális felmelegedés és rasszizmus leállítására és kevesebb abortuszra van szükségünk. A törvényhozásban kialakuló holtpont valószínűsége ellenére, Biden elnök sokat tehet e program előmozdítása érdekében. Mindez nagyon katolikus lenne.”

Az írás szerzője, a jezsuita Thomas J. Reese, a Religion News Service vezető elemzője, az America jezsuita lap volt főszerkesztője.

Az America című jezsuita lap cikke egyebek mellett fontosnak tartja felidézni az alábbiakat :

“Egy interjúban Biden beszélt Ferenc pápával történt találkozásáról 2013-ban. “Ő a katolikus társadalmi tanítás megtestesülése, amellyel együtt nőttem fel,” mondta a volt alelnök. … Biden katolikus hitét kulcsfontosságúnak tekinti ahhoz, hogy az országot ismét egységessé tegye és legyőzze azokat a problémákat, amelyek megosztanak bennünket,” mondta Stephen Schneck, a Franciscan Action Network egyházi szervezet igazgatója a National Catholic Reporter katolikus lapnak néhány hónapja. “Azt gondolja, hogy van valami a katolicizmusban, ami alapot kínál ahhoz, hogy mindkét oldal közös nevezőre találhasson.”

USA: lehetséges opciók?

1. “Trump vagy Biden, Európa a vesztes” címmel jelent meg elemzés a Politico amerikai hírportálon. Az írás szerzője szerint bárki is nyeri meg végül hivatalosan a választást az Egyesült Államokban, Európa már veszített. Az elemzés arra hívja fel a figyelmet, hogy az eredmények szerint USA megosztottsága a választások után is fennmarad, bárki is győz majd hivatalosan, nem dőlt el egyértelműen egyik irányban sem a küzdelem, ami nem csupán belpolitikai probléma marad, hanem erőteljesen érinti az USA és Európa közötti kapcsolatokat is. Hiába tekinthető Biden egyértelműen Európa-pártinak és hiába várják lelkesen az európai országok Biden elnökségét, a potenciális új elnöknek egy nagyon megosztott amerikai politikai háttéren kellene lavíroznia, ami erősen meg fogja kötni a kezét. Az elemzés a kialakul helyzetet “holtpontnak”, megrekedésnek nevezi, melyben az elnök nem lesz képes ambiciózusabb külpolitikai terveihez megfelelő belpolitikai támogatást szerezni, ezért kénytelen lesz elnöki rendeletekre támaszkodni, amelyeket viszont egy következő elnök bármikor visszavonhat. Mindez nagyon kiszámíthatatlanná és instabillá teszi az USA-val folytatott külpolitikai kapcsolatokat, a szövetségesek ennek eredményeképpen lesznek képesek hosszútávú tervekben gondolkodni a közös globális stratégiát illetően. “Más szavakkal” - zárja elemzését a szerző, “miközben a legtöbb európai alig várja, hogy végre Trump hátát láthassa, hamarosan ugyanabba a helyzetbe ragadva találhatják magukat, mint amelyben az elmúlt négy évben voltak: vagyis a legjobbat remélték, de a legrosszabbra számítottak.” 

Mindezek eredményeképpen az USA belső válsága tovább mélyítheti a nemzetközi rend válságát és a nemzetközi összeomlás veszélye által is felerősítve vetheti fel egy olyan megoldás kényszerét az országban, amely képessé teszi az aktuális államhatalmat a belső megosztottság felé emelkedni, oly módon, hogy azzal mindenki azonosulhasson. 

2. Az Adnkronos olasz portálnak adott interjút az amerikai választásokról Antonio Spadaro, Ferenc pápa közeli bizalmasa, a La Civiltà Cattolica című, félhivatalos vatikáni folyóirat főszerkesztője,  (akit az interjúban a pápa “spin-doktorának” (kb. politikai és kommunikációs tanácsadójának) neveznek. Spadaro, arra a kérdésre, miszerint a Biden-kormányzat vajon nagyobb összhangra fog-e jutni a Szentszékkel, mint Trump [aki egyébként a közelmúltban konzervatív katolikus bírót jelölt a Legfelsőbb Bíróság bírójául, amellyel hosszú időkre konzervatív irányba kötelezte el a bíróság irányvonalát], azt válaszolta, hogy Biden katolikus háttere ebben tényező, azonban majd a jövő ad erre a kérdésre választ, és hozzátette azt is, hogy Biden vélhetően nem egyetlen hitvallás mellett fogja elkötelezni magát. Spadaro Biden katolikus háttere kapcsán azt hangsúlyozta, hogy az elnök konkrét ügyekben elfoglalt álláspontja lesz majd irányadó. Ebben a vonatkozásban egyetlen konkrét témát említ példaként, mégpedig az USA-nak a Párizsi Klímaegyezményhez történő újbóli csatlakozását  (amit egyébként Biden is szorgalmaz), amely Spadaro szerint összhangban lenne a pápa Laudato si kezdetű enciklikájában e kérdésnek tulajdonított jelentőséggel. A tartalmi kérdéseken túl a “hogyan”-nak van nagy jelentősége, azaz, hogy mindezt az elnök az amerikai társadalom megbékélésével és integrációjával valósítsa meg. Spadaro felhívja a figyelmet arra, hogy Biden nagyon különböző származású és vallású embereket fogott össze és magáról úgy beszélt megválasztása után, mint aki az egység és megbékélés elnöke kíván lenni. Ezt Spadaro figyelemreméltónak tekinti, és kiemeli, hogy egy rendkívül megosztott társadalom egyesítésére, nem pedig megosztására irányuló törekvés egybeesik a pápa azon törekvésével, mely “hidak és nem falak építését szorgalmazza.”

“Az utolsó évszázadunk”?

Cambridge Konferencia a Katasztrofális Kockázatokról, 2020

A Cambridge Egyetem Létezést fenyegető Kockázatok Tanulmányi Központja szervezésében idén november 16-19-én kerül megrendezésre egy konferencia, amely Martin Rees 2003-ban megjelent, “Az utolsó évszázadunk” című könyvében foglaltak aktualizált áttekintésével foglalkozik. A konferencia tematikája: 

• Milyen tanulságai vannak a globális katasztrofális kockázatok történetének a globális katasztrofális kockázatok kutatói számára? 
• 50/50: egy globális katasztrófa esélyeinek mérlegelése.
• Már majdnem ott vagyunk? Az emberiség hosszú- és hosszabb-távon.
• Globális igazságosság és globális katasztrofális kockázat: a hiba és terror között lavírozva.
• Ellenség nélküli fenyegetések: a globális természeti katasztrófák és következményeik.
• A tudomány irányítása: számít, hogy ki végzi a kutatást és miért?
• Globális katasztrofális környezeti kockázatok: az ember okozta környezeti változás 

 

 

“Többet hallgassunk szerencsétlenségekről szóló próféciákat, mint boldog jövőről szólókat”

A korábbiakban már volt szó a “Hogyan omolhat össze minden” című könyvről (1, 2), amely az összeomlással foglalkozó transzdiszciplináris kutatások egyik fontos irodalma. Az alábbiakban néhány - meglehetősen mellbevágó - részlet következik a könyvből, az összeomlás jelenségének összefoglalásaként: 

»Önmaga fenntartása és a pénzügyi összeomlás és társadalmi nyugtalanság elkerülése érdekében ipari civilizációnk kénytelen gyorsítani, még komplexebbé válni és még több energiát fogyasztani. Szédítő terjeszkedését a kivételesen energiahatékony fosszilis üzemanyag kedvező elérhetősége (noha ez már nem sokáig lesz így) táplálta, amelyhez egy növekedésre alapuló gazdaság és rendkívül instabil adósságszint társult. Azonban ipari civilizációnk növekedése, amelyet immár geofizikai és gazdasági korlátok szorítanak korlátok közé, elérte a csökkenő hozadék fázisát [amikor egyre nagyobb ráfordítással már csak egyre kevesebb kibocsátás érhető el]. A technológia, amely sokáig arra szolgált, hogy kijjebb tolja e korlátokat, egyre kevésbé képes a gyorsulást biztosítani és lehetetlenné teszi e pályagörbéről való letérést, meggátolva alternatív megoldások kifejlesztését. 

Ezzel egyidőben, a komplexitással foglalkozó tudomány arra jutott, hogy bizonyos küszöbön túl a komplex rendszerek - ideértve a gazdasági- és ökológiai rendszereket - hirtelen új és megjósolhatatlan egyensúlyi állapotokba válthatnak vagy akár össze is omolhatnak. Egyre inkább tudatában vagyunk annak, hogy átléptünk bizonyos ‘határokat,’ amelyek társadalmunk és fajunk életfeltételeinek stabilitását garantálták. A globális klímarendszer és Földünk számos ökológiai rendszere és nagyobb biológiai ciklusa maga mögött hagyta stabilitási zónáját, amelyet jól ismertünk, és beköszöntött a hirtelen és nagyszabású diszrupciók [radikális felfordulás] korszaka. E felfordulások destabilizálni fogják az ipari társadalmakat, az emberiség többi részét, sőt, minden más egyéb fajt is. 

A paradoxon, amely korunkat jellemzi - és vélhetően minden olyan korszakot, amelyben a civilizációk elérik korlátaikat és átlépik határaikat - abban áll fenn, hogy minél erőteljesebben növekszik civilizációnk, annál sebezhetőbbé válik. A modern globalizált politikai, társadalmi és gazdasági rendszer, amely az emberiség felének életéről gondoskodik, súlyos mértékben felélte forrásait és olyan mértékben tönkretette azt a rendszert, amelyre támaszkodik - a klíma- és ökológiai rendszereket -, hogy ezzel veszélyesen megrendültek azok az alapok, amelyek korábban lehetővé tették terjeszkedését és garantálták stabilitását és túlélését. 

Mindezzel párhuzamosan civilizációnk egyre globalizáltabb, egymással összekapcsoltabb és összezártabb struktúrája nem pusztán sebezhetővé vált a legcsekélyebb belső vagy külső megrázkódtatások előtt, hanem egyenesen a rendszerszintű összeomlás fenyegeti. 

Ez a helyzet, amiben vagyunk. Ahhoz, hogy megóvjuk magunkat a klíma- és ökológiai rendszereket fenyegető súlyos megrázkódtatásoktól (amelyek az élő fajokat fenyegetik), a motort le kellene állítanunk Amennyiben biztonságban akarjuk tudni magunkat, az egyetlen követendő út az, ha most azonnal leállítjuk a fosszilis üzemanyagok előállítását és használatát, minthogy ezek gazdasági és vélhetően politikai és társadalmi összeomláshoz, végső soron pedig a termo-indusztriális [fosszilis hőenergiára alapuló] civilizációnk végéhez vezetnek. […] Már nem lehetséges megállítani ezt a felfelé irányuló mozgást, nyugodtan lejjebb lépkedve, hogy egy kevésbé komplex életstílus nyújtotta szilárdabb föld legyen a lábunk alatt - hacsak nem ugrunk le a létra tetejéről, ami persze az ugróra nézve jelent megrázkódtatást vagy bizony egy nagyobb rendszerszintű megrázkódtatással jár, ha sok ember ugrik le a létráról egy időben. Azokat, akik mindezt látják, félelemmel tölti el annak tudata, hogy minél magasabbra megyünk, annál fájdalmasabb lesz a zuhanás. […]

Ha működésben akarjuk tartani ipari civilizációnk motorját, egyre több és több határt kell átlépnünk, azaz folytatni kell a feltárást, a fúrást, a termelést és a még gyorsabb növekedést. Mindez elkerülhetetlenül éghajlati, ökológiai és biogeofizikai billenőpontokhoz [billenőpontok/tipping points: olyan küszöbök, amelyek átlépése radikálisan más állapotok bekövetkezését ereményezi], illetve a források kihasználásának csúcsra éréséhez, vagyis végső soron ugyanahhoz az eredményhez - összeomláshoz - vezet, noha ezzel már az emberi faj és majdnem minden élő faj összeomlása is együtt fog járni.

Jelenleg a következő négy dologban lehetünk biztosak: 1) társadalmaink fizikai növekedése le fog állni a közeljövőben; (2) visszavonhatatlanul megkárosítottuk a teljes földi ökológiai rendszert (legalábbis az emberi lények geológiai szintjén); (3) egy nagyon instabil, ‘nem-lineáris’ [kiszámíthatlan töréseket magában hordozó] jövő felé tartunk, amelyben a nagymértékű (belső és külső) radikális megrázkódtatások válnak normává; és (4) egy globális rendszerszintű összeomlás potenciális bekövetkezése előtt állunk. 

Vagyis, hasonlóan számos közgazdászhoz, klímaszakértőhöz, fizikushoz, agrárszakértőhöz, ökológushoz, katonához, újságíróhoz, filozófushoz és akár politikushoz is (ideértve azokat, akiket e könyv bevezetőjében idéztünk), következtetésünk szerint társadalmunk a közeljövőben összeomolhat. …

Egységes egészként látva a képet, nem úgy, mintha egy vagy több különálló ‘válságról’ lenne szó, minőségi ugrást jelent a tekintetben, ahogyan korunkat értelmezzük. … Ha tudatában vagyunk az összes releváns terület közötti összekapcsolódásnak … látni fogjuk, hogy aligha van olyan technikai ‘megoldás,’ amely nem rontana a helyzeten, azáltal, hogy még több energiát és nyersanyagot használ fel. … Valóban, talán fenntarthatjuk ipari civilizációnk működésének valamiféle látszatát még néhány évig, azonban ebben az esetben valószínűleg azt érjük csak el, hogy még magasabbról fogunk alázuhanni. … És ami még rosszabb: arra jutottunk, hogy az összes ‘válság’ olyan szinten össze van egymással kapcsolódva, hogy valamelyik közülük a dominó-effektus gigantikus sorozatát indíthatja el. …

Mindez a potenciális törések/diszrupciók (köztük némelyik nagyon kismértékű) óriási tárházát jelenti, amelyek bármikor képesek elindítani a dominó-hatást a világgazdaság rendszerének rendkívül egymáshoz kapcsolódó és egymásba zárt struktúrájában. A tudósok ezeket a robbanást okozni képes kis szikrákat ‘femto-kockázatoknak’ nevezik, utalva az általuk kiváltani képes hatásokkal összehasonlított látszólagos jelentéktelenségükre (a femto a tíz a  mínusz tizenötödiken hatványt, a 0.000000000000001-t jelöli). …

A femto-kockázatokat nem lehet hagyományos kockázat-kezelő eszközökkel értelmezni. … a klasszikus kockázat-elemző módszerek használhatatlanok a ritka események vagy a komplex rendszerek magatartásának előrejelzésére. … A katasztrófák tényleges bekövetkezésének elképzelése igazából csak utólagosan visszatekintve válik lehetségessé. ‘Ez a problémánk forrása. Ha el akarunk hárítani egy katasztrófát, ténylegesen hinnünk kell a bekövetkezésének lehetőségében, még mielőtt az bekövetkezik.’ Ez a paradoxon a fő akadály … egy megfelelő katasztrófa-szemlélet kialakulása előtt. […] (Ahhoz, hogy elkezdjük megérteni az összeomlást és aztán hinni tudjunk a bekövetkezésének lehetőségében, végső soron fel kell adnunk a jövőt, amelyet elképzeltünk. Mindez azt jelenti, hogy erőszakkal meg leszünk fosztva a legkorábbi gyermekkorunktól fogva kialakított és gyermekeinek számára megőrzött reményeinktől, álmainktól és várakozásainktól. Az összeomlás lehetőségének elfogadása a dédelgetett jövőnk halálának elfogadását jelenti, a biztató jövőét, bármilyen irracionális is lehetett az.)

E probléma megoldása céljából Hans Jonas 1979-ben azt javasolta, hogy olyan helyzetekben, amelyek magukban hordozzák a katasztrófák lehetőségét, többet  hallgassunk szerencsétlenségekről szóló próféciákat, mint boldog jövőről szólókat.«

“ Ideje, hogy felkészüljünk egy még halálosabb járványra”

“Ideje, hogy felkészüljünk egy még halálosabb járványra”

Los Angeles Times, 2020, október 28.

»Az USA elnökválasztásán győztes politikai erőnek egyfelől le kell győznie a legsúlyosabb nemzetközi egészségügyi vészhelyzetet 1918 óta, másfelől pedig el kell kezdenie felkészíteni az országot és a világot a következő világjárványra. 

Gondolják, hogy túl korai egy újabb világjárvány miatt aggódni? A világ vezetői a koronavírus-járvány kitörését “száz évente egyszer” bekövetkező eseménynek nevezték, azonban nincsen okunk arra, hogy ezt gondoljuk. Egy újabb vírus elszabadulása könnyen válhat az egész világon elterjedő világjárvánnyá. Egy újabb influenza járvány súlyosabb lehet, mint a jelenlegi koronavírus-járvány, könnyebben terjedhet és milliókat ölhet meg. 

A jobb felkészülésnek azzal kell kezdődnie, hogy kozmetikázás nélkül szembenézünk azzal, mit tettünk rosszul az USA-ban, illetve globális szinten a jelenlegi járványra adott válaszok terén, illetve mit kell tennünk annak érdekében, hogy felkészüljünk arra, amikor a következő járvány rajtunk fog ütni, mert rajtunk fog ütni. [...]«

A cikk szerzői,Thomas J. Bollyky és Stewart M. Patrick a Council for Foreign Relations (CFR), tekintélyes amerikai külügyi think tank globális egészségügy programjának, illetve globális kormányzás programjának igazgatói, továbbá a “Preparing for the Next Pandemic” (Felkészülés a következő járványra) elnevezésű, a CFR által szponzorált kétpárti Task Force társigazgatói. 

“Menjenek haza és aludjanak nyugodtan!”

Walter Benjamin, a neves német-zsidó filozófus figyelmeztetett 1940-ben megjelent “A történelem fogalmáról” című munkájában arra, hogy immár “a kivételes állapot, amelyben élünk nem a kivétel, hanem a szabály.” Benjamin a kivételes jelzővel azt a korszakot illette, amely szerinte még az első világháborúval kezdődött, majd Németország ún. Weimari Alkotmányának de facto felfüggesztésével folytatódott Adolf Hitler által, 1933-ban (az alkotmányosság látszatának fenntartása mellett), és aztán az 1940-ben már folyó világháborúba torkollott. (Benjamin a nácik elől menekülve öngyilkosságot követett el még ugyanebben az évben.) Benjamin szavai arra próbáltak inteni, hogy amikor a kivétel válik szabállyá, nem érdemes az addig bevettnek tekintett szabályok - illetve úgy általában: szabályok - szerint elemezni a történések várható menetét. Sajnos megkésve, hiszen Neville Chamberlain brit miniszterelnök még lelkesen, a tömegek üdvrivalgása közepette jelentette be 1938 szeptemberében - egy évvel a második világháború kitörése előtt - a következő mondatokat, Hitlerrel folytatott tárgyalásáról hazaérkezvén: “A csehszlovák probléma rendezése, amelyet most végrehajtottunk, nézetem szerint csak az előjátéka egy átfogóbb rendezésnek, amelyben egész Európa békét találhat. ... Hiszem, hogy ez békét jelent korunk számára.” “Menjenek haza és aludjanak nyugodtan.” 

“Attól félek, hogy a jelen megismétli a múltat” - az 1933-szindróma

A napokban Ferenc pápa, a hivatalos látogatáson lévő spanyol miniszterelnök és delegációja számára mondott beszédében szokatlanul erőteljes kijelentést tett, amikor egyrészt arra figyelmeztetett, hogy az 1929-es nagy gazdasági világválságnál is nagyobb válság várhat ránk, másrészt pedig ebben az összefüggésben felhívta a figyelmet egy idén nyáron megjelent könyv különösen fontos aktualitására, kijelentve, hogy a könyvben foglalt történelmi analógiák veszélye fenyegeti a világot. 

A könyv címe - és ettől válik a pápai “könyvajánló” különösen jelentőssé: “Az 1933-szindróma.” Az évszám Adolf Hitler hatalomra jutásának évére utal, a könyv pedig arról szól, mennyire mély analógia áll fenn korunk és azon korszak között, amikor a világ tudattalanul menetelt a II. világháború katasztrófájába; amikor  nem sejtette senki, még az adott napon sem, hogy Hitler lesz Németország vezetője, azt pedig különösen nem, hogy ez a hatalom sokáig fog tartani és az emberiség történetének egyik legnagyobb tragédiájához vezet. 

Az alábbiakban néhány mondat a könyv bevezető oldalairól: 

“E ponton tartozom egy magyarázattal, miért is született meg ez a könyv. Egy ideje már nehezen múlik el nap anélkül, hogy a hírek ne keltsenek bennem egy kellemetlen déjà vu érzést. Olvasom a sajtót, nézem a hírműsorokat, olykor csüngök a beszélgető-műsorokon, hallgatom, amit az emberek mondanak egymásnak a bárban vagy a buszon, és az a benyomásom van, hogy ezt már egyszer olvastam, már láttam, már hallottam. Csak egy teljesen különböző korszakban és máshol. … Ez egy másik történet volt, ismétlem folyamatosan magamnak. Egy olyan rémálom, amelyből mindig is próbáltunk fájdalmasan felébredni. És még úgy is tűnt, hogy sikerült. Próbálom nyugtatni magamat azzal a Marx által népszerűvé tett mondással, miszerint a történelem mindig megismétli önmagát: ami először tragédia, másodszor komédia. De mi van, ha most nem ez fog történni? Ha a sorrend megcserélődik, először komédia és utána tragédia? Mi van, ha megismétlődik, azonban mindkétszer tragédiaként? (Ez nem volna szokatlan, mi több, ez a legvalószínűbb végkifejlet: az I. világháborút követően csak húsz év telt el a másodikig.) A múlt rémálmai a jövőt rugdalják. És mi van akkor, ha egy rémálom, amelyből már egy ideje felébredtünk, amelyre már alig-alig emlékszünk, váratlanul elkezd rugdalni, mint egy öszvér, halálos rúgások záporát zúdítva ránk? … Attól félek, hogy a jelen megismétli a múltat, öntudatlanul, akaratlanul, talán anélkül, hogy mindez bárkinek is feltűnne. Ezért kezdtem el analógiákat keresni.”

“Miért vallunk kudarcot a katasztrófák előrelátása és feltartóztatása terén?”

A Foreign Affairs külügyi folyóirat legfrissebb számának címlapja, nagyon szemléletes illusztrációval, és az alábbi tematikus címmel: 

“Mit nem veszünk észre? A következő katasztrófa előrejelzése”

A lapban az alábbi - nem éppen optimista összképet sugárzó - tanulmányok olvashatóak:

- Hogyan gondolkodjunk megfelelően a jövőről?

- Miért vallunk kudarcot a katasztrófák előrelátása és feltartóztatása terén?

- A valódi kiberfenyegetés elhárítása

- A klímaváltozás következő veszélyes fázisa
- Az érkező vihar: a nagyhatalmak közötti háborúzás visszatérése
- Kapitalizmus a világjárvány után
- Kína szerint az USA veszítésben van - Washingtonnak meg kell mutatnia, hogy Peking téved
- Az elvadult szuperhatalom - miért lehet a jelenlegi egy illiberális amerikai évszázad
- A nemzetbiztonsági leszámolás - hogyan gondolkodik Washington a hatalomról

A nukleáris katasztrófa kockázatának fokozódásáról - könyvajánló

“Miként kezelhető a nukleáris fenyegetés kockázata?”

    Robert S. Litvak, Managing Nuclear Risks, Wilson Center 2020.

“Az emberiség három katasztrofális, ha nem egyenesen a létezését veszélyeztető fenyegetéssel néz szembe: a világjárvánnyal, a klímaváltozással és a nukleáris háborúval. 2020-ban a koronavírus (COVID-19) világjárvány globális leállást idézett elő, míg a klímaváltozás hírnökei a példátlanul extrém időjárásban, a bozóttüzekben és a sarkvidékek olvadásában jelentkeztek. Ezzel szemben a nukleáris fenyegetés nem kelt hasonló figyelmet, mivel nem befolyásolja mindennapi életvitelünket. Azonban egy nukleáris fegyver alkalmazása teljesen új helyzetet teremtene az egész világ számára - és ennek kockázata a kubai rakétaválság óta most emelkedett a legmagasabb szintre.” (Részlet a könyvismertetőből.)

• Robert S. Litvak, a könyv szerzője egyebek mellett a tekintélyes washingtoni agytröszt, a Woodrow Wilson International Center for Scholars alelnöke, illetve az intézet nemzetközi biztonsági tanulmányokkal foglalkozó igazgatója, emellett az Egyesült Államok-beli Los Alamos National Laboratory (a világ egyik legnagyobb tudományos és technikai kutatóközpontja, egyebek mellett itt fejlesztették ki az első atombombát is és sok egyéb mellett jelenleg is a nukleáris kutatás képezi egyik fő tevékenységi körüket) tanácsadója, korábban pedig Bill Clinton amerikai elnök Nemzetbiztonsági Tanácsának nukleáris non-proliferációval foglalkozó igazgatója. 

“Hogyan omolhat össze minden?”

Korábbi posztban már szerepelt néhány idézet egy könyvből, amelyről lássunk most néhány újabb részletet (a könyvismertető szövegéből): 

“Mi van, ha a civilizációnk összeomlik? Nem sok száz év múlva, hanem még a mi életünk során? Sokan látják, hogy óriási kihívásokkal szembesülünk napjainkban, a klímaváltozástól és annak katasztrofális következményeitől milliónyi társadalmi és politikai problémáig, azonban nehezen tudunk annak a nagyon is reális lehetőségével szembesülni, hogy ezek a válságok a teljes civilizációnk összeomlását eredményezhetik. Azonban ma már nagy mennyiségű bizonyítékkal rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy olyan rendszerszintű tehetetlenségekkel van dolgunk, amelyek súlyos fenyegetést jelentenek az emberiség fennmaradására egy fenntartható környezetben.”

A könyv szerzői a franciául collapsologie-nek, angolul collapsology-nak nevezett, a társadalmak és civilizációk rendszerszintű összeomlásával (összeomlás=collapse) foglalkozó irányzat - merthogy létezik már ilyen irányzat is - neves képviselői, könyvük az ezzel a témával foglalkozó kurzusok egyik alapmunkája. 

“Hogyan omolhat össze minden? Kézikönyv korunk számára” (Pablo Servigne and Raphaël Stevens: Comment tout peut s’effondrer: Petit manuel de collapsologie à l’usage des générations présentes, Éditions du Seuil, 2015, angol kiadás: Polity Press, 2020.)