A korábbiakban már volt szó a “Hogyan omolhat össze minden” című könyvről (1, 2), amely az összeomlással foglalkozó transzdiszciplináris kutatások egyik fontos irodalma. Az alábbiakban néhány - meglehetősen mellbevágó - részlet következik a könyvből, az összeomlás jelenségének összefoglalásaként:
»Önmaga fenntartása és a pénzügyi összeomlás és társadalmi nyugtalanság elkerülése érdekében ipari civilizációnk kénytelen gyorsítani, még komplexebbé válni és még több energiát fogyasztani. Szédítő terjeszkedését a kivételesen energiahatékony fosszilis üzemanyag kedvező elérhetősége (noha ez már nem sokáig lesz így) táplálta, amelyhez egy növekedésre alapuló gazdaság és rendkívül instabil adósságszint társult. Azonban ipari civilizációnk növekedése, amelyet immár geofizikai és gazdasági korlátok szorítanak korlátok közé, elérte a csökkenő hozadék fázisát [amikor egyre nagyobb ráfordítással már csak egyre kevesebb kibocsátás érhető el]. A technológia, amely sokáig arra szolgált, hogy kijjebb tolja e korlátokat, egyre kevésbé képes a gyorsulást biztosítani és lehetetlenné teszi e pályagörbéről való letérést, meggátolva alternatív megoldások kifejlesztését.
Ezzel egyidőben, a komplexitással foglalkozó tudomány arra jutott, hogy bizonyos küszöbön túl a komplex rendszerek - ideértve a gazdasági- és ökológiai rendszereket - hirtelen új és megjósolhatatlan egyensúlyi állapotokba válthatnak vagy akár össze is omolhatnak. Egyre inkább tudatában vagyunk annak, hogy átléptünk bizonyos ‘határokat,’ amelyek társadalmunk és fajunk életfeltételeinek stabilitását garantálták. A globális klímarendszer és Földünk számos ökológiai rendszere és nagyobb biológiai ciklusa maga mögött hagyta stabilitási zónáját, amelyet jól ismertünk, és beköszöntött a hirtelen és nagyszabású diszrupciók [radikális felfordulás] korszaka. E felfordulások destabilizálni fogják az ipari társadalmakat, az emberiség többi részét, sőt, minden más egyéb fajt is.
A paradoxon, amely korunkat jellemzi - és vélhetően minden olyan korszakot, amelyben a civilizációk elérik korlátaikat és átlépik határaikat - abban áll fenn, hogy minél erőteljesebben növekszik civilizációnk, annál sebezhetőbbé válik. A modern globalizált politikai, társadalmi és gazdasági rendszer, amely az emberiség felének életéről gondoskodik, súlyos mértékben felélte forrásait és olyan mértékben tönkretette azt a rendszert, amelyre támaszkodik - a klíma- és ökológiai rendszereket -, hogy ezzel veszélyesen megrendültek azok az alapok, amelyek korábban lehetővé tették terjeszkedését és garantálták stabilitását és túlélését.
Mindezzel párhuzamosan civilizációnk egyre globalizáltabb, egymással összekapcsoltabb és összezártabb struktúrája nem pusztán sebezhetővé vált a legcsekélyebb belső vagy külső megrázkódtatások előtt, hanem egyenesen a rendszerszintű összeomlás fenyegeti.
Ez a helyzet, amiben vagyunk. Ahhoz, hogy megóvjuk magunkat a klíma- és ökológiai rendszereket fenyegető súlyos megrázkódtatásoktól (amelyek az élő fajokat fenyegetik), a motort le kellene állítanunk Amennyiben biztonságban akarjuk tudni magunkat, az egyetlen követendő út az, ha most azonnal leállítjuk a fosszilis üzemanyagok előállítását és használatát, minthogy ezek gazdasági és vélhetően politikai és társadalmi összeomláshoz, végső soron pedig a termo-indusztriális [fosszilis hőenergiára alapuló] civilizációnk végéhez vezetnek. […] Már nem lehetséges megállítani ezt a felfelé irányuló mozgást, nyugodtan lejjebb lépkedve, hogy egy kevésbé komplex életstílus nyújtotta szilárdabb föld legyen a lábunk alatt - hacsak nem ugrunk le a létra tetejéről, ami persze az ugróra nézve jelent megrázkódtatást vagy bizony egy nagyobb rendszerszintű megrázkódtatással jár, ha sok ember ugrik le a létráról egy időben. Azokat, akik mindezt látják, félelemmel tölti el annak tudata, hogy minél magasabbra megyünk, annál fájdalmasabb lesz a zuhanás. […]
Ha működésben akarjuk tartani ipari civilizációnk motorját, egyre több és több határt kell átlépnünk, azaz folytatni kell a feltárást, a fúrást, a termelést és a még gyorsabb növekedést. Mindez elkerülhetetlenül éghajlati, ökológiai és biogeofizikai billenőpontokhoz [billenőpontok/tipping points: olyan küszöbök, amelyek átlépése radikálisan más állapotok bekövetkezését ereményezi], illetve a források kihasználásának csúcsra éréséhez, vagyis végső soron ugyanahhoz az eredményhez - összeomláshoz - vezet, noha ezzel már az emberi faj és majdnem minden élő faj összeomlása is együtt fog járni.
Jelenleg a következő négy dologban lehetünk biztosak: 1) társadalmaink fizikai növekedése le fog állni a közeljövőben; (2) visszavonhatatlanul megkárosítottuk a teljes földi ökológiai rendszert (legalábbis az emberi lények geológiai szintjén); (3) egy nagyon instabil, ‘nem-lineáris’ [kiszámíthatlan töréseket magában hordozó] jövő felé tartunk, amelyben a nagymértékű (belső és külső) radikális megrázkódtatások válnak normává; és (4) egy globális rendszerszintű összeomlás potenciális bekövetkezése előtt állunk.
Vagyis, hasonlóan számos közgazdászhoz, klímaszakértőhöz, fizikushoz, agrárszakértőhöz, ökológushoz, katonához, újságíróhoz, filozófushoz és akár politikushoz is (ideértve azokat, akiket e könyv bevezetőjében idéztünk), következtetésünk szerint társadalmunk a közeljövőben összeomolhat. …
Egységes egészként látva a képet, nem úgy, mintha egy vagy több különálló ‘válságról’ lenne szó, minőségi ugrást jelent a tekintetben, ahogyan korunkat értelmezzük. … Ha tudatában vagyunk az összes releváns terület közötti összekapcsolódásnak … látni fogjuk, hogy aligha van olyan technikai ‘megoldás,’ amely nem rontana a helyzeten, azáltal, hogy még több energiát és nyersanyagot használ fel. … Valóban, talán fenntarthatjuk ipari civilizációnk működésének valamiféle látszatát még néhány évig, azonban ebben az esetben valószínűleg azt érjük csak el, hogy még magasabbról fogunk alázuhanni. … És ami még rosszabb: arra jutottunk, hogy az összes ‘válság’ olyan szinten össze van egymással kapcsolódva, hogy valamelyik közülük a dominó-effektus gigantikus sorozatát indíthatja el. …
Mindez a potenciális törések/diszrupciók (köztük némelyik nagyon kismértékű) óriási tárházát jelenti, amelyek bármikor képesek elindítani a dominó-hatást a világgazdaság rendszerének rendkívül egymáshoz kapcsolódó és egymásba zárt struktúrájában. A tudósok ezeket a robbanást okozni képes kis szikrákat ‘femto-kockázatoknak’ nevezik, utalva az általuk kiváltani képes hatásokkal összehasonlított látszólagos jelentéktelenségükre (a femto a tíz a mínusz tizenötödiken hatványt, a 0.000000000000001-t jelöli). …
A femto-kockázatokat nem lehet hagyományos kockázat-kezelő eszközökkel értelmezni. … a klasszikus kockázat-elemző módszerek használhatatlanok a ritka események vagy a komplex rendszerek magatartásának előrejelzésére. … A katasztrófák tényleges bekövetkezésének elképzelése igazából csak utólagosan visszatekintve válik lehetségessé. ‘Ez a problémánk forrása. Ha el akarunk hárítani egy katasztrófát, ténylegesen hinnünk kell a bekövetkezésének lehetőségében, még mielőtt az bekövetkezik.’ Ez a paradoxon a fő akadály … egy megfelelő katasztrófa-szemlélet kialakulása előtt. […] (Ahhoz, hogy elkezdjük megérteni az összeomlást és aztán hinni tudjunk a bekövetkezésének lehetőségében, végső soron fel kell adnunk a jövőt, amelyet elképzeltünk. Mindez azt jelenti, hogy erőszakkal meg leszünk fosztva a legkorábbi gyermekkorunktól fogva kialakított és gyermekeinek számára megőrzött reményeinktől, álmainktól és várakozásainktól. Az összeomlás lehetőségének elfogadása a dédelgetett jövőnk halálának elfogadását jelenti, a biztató jövőét, bármilyen irracionális is lehetett az.)
E probléma megoldása céljából Hans Jonas 1979-ben azt javasolta, hogy olyan helyzetekben, amelyek magukban hordozzák a katasztrófák lehetőségét, többet hallgassunk szerencsétlenségekről szóló próféciákat, mint boldog jövőről szólókat.«
