Néhány sor a háborúról

Ian Mcewan írja a következőket a Black Dogs (Fekete kutyák) című, közvetlenül a második világháború után játszódó novellájában, miután a főszereplők tanúi annak, ahogyan egy világháborús emlékműre éppen az elesett katonák neveit vésik fel, miközben egy feketébe öltözött, halottsápadt nő, akinek a férje és két fiútestvére esett el a háborúban, mozdulatlanul és némán figyeli távolból az eseményt, hogy aztán egy idős ember, vélhetően az édesapja vezesse el onnan: 

“Ahogy ittak a vizespalackjukból, mellbevágta a felismerés, hogy a nemrég véget ért háború nem pusztán egy történelmi, geopolitikai esemény volt, hanem egy sokrétű valóság, a szinte véget nem érő személyes szomorúságoké, a határtalan gyászé, amely enyhülés nélkül oszlott szét az egyének között, akik mint a por fedték be a kontinenst, vagy mint a spórák, akik egyedi mivoltukban nem ismertek, és akik összességében olyan szomorúságot testesítettek meg, amelyet csupán elkezdeni felfogni sem lenne képes senki; egy olyan súlyt, amelyet csendben hordoznak százezrek, milliók, mint az a nő feketében, a férje és két bátyja miatt, mindegyik gyász egy egyedi, összetett, sikoltásba fojtott szerelmi történet, amely másképp is végződhetett volna. Úgy tűnt, mintha soha nem gondolkodott volna a háborún korábban, azon, hogy milyen árat kellett érte fizetni. Olyannyira elfoglalták a munkájával járó teendők, annak érdekében, hogy mindenben megfelelően járjon el, hogy a legtöbb amit látott, azok a háborús célok, a a győzelem, a halálesetek statisztikái, a pusztítások statisztikái és a háború utáni újjáépítés voltak. Első alkalommal érzékelte a katasztrófa méretét az érzések szempontjából - az összes egyedi és magányos halálesetet, az összes ezzel járó szomorúságot, melyek ugyanúgy egyediek és magányosak voltak, amelyek nem kaptak helyet a konferenciákon, a szalagcímekben, a történelemkönyvekben, amelyek csendben visszavonultak a lakóházakba, a konyhákba, a társ nélkül maradt ágyakba, és a halálra sebzett emlékekbe.” 

(Ian McEwan, Black Dogs, 1992.)